Részt vettem a Ki-Látás Alapítvány és a Pécsi Playback Színház közös projektjén

Közzétéve: 10 hónapja

Beszámoló: Részt vettem a Ki-Látás Alapítvány és a Pécsi Playback Színház közös projektjén

Vannak olyan tulajdonságok, amelyeket a mai, felgyorsult és folyamatosan változó világunkban nagyon sokra tartunk. Sokszor és sokaktól halljuk, hogy a munkában, sőt kapcsolatainkban is több esélyünk van, ha találékonyak vagyunk, nem jövünk zavarba a váratlan helyzetekben, elfogadóak vagyunk másokkal, és nyitottak mások felé.

A Ki-látás Alapítvány és a Playback Színház közös programján jöttem rá, hogy ezek nem is annyira tulajdonságok, hanem inkább készségek, képességek, amelyeket fejleszteni lehet.

Nem mondanám, hogy különösebben sokat járnék színházba, valamiért egy moziba vagy koncertre gyakrabban jutok el. Így amikor tudomást szereztem a Ki-Látás és a Pécsi Playback Színház programjáról, elsőre nem is teljesen értettem, miért lehet nekem ez hasznos. Előzetesen annyi információm volt róla, hogy fejleszti a kommunikációt, az improvizációt, segít másokra hangolódni és nyitottabbá tesz, ami az élet nagyon sok területén jön jól, akár az álláskeresésben, párkapcsolatban, sőt gyakorlatilag bármilyen helyzetben, amikor meg kell nyilvánulnunk. Kíváncsi voltam, hogyan valósulhat ez meg, így én is csatlakoztam a csapathoz.

Néhány résztvevőt nagyon távolról ismertem ugyan, de legtöbbjük teljesen idegen volt számomra. Ettől talán egy picit még féltem is, idegenek jelenlétében nem igazán tudtam elképzelni, miként lehet az ember oldott, befogadó, nyitott.

A közös alkalmak általában három órán át tartottak, legtöbbször kéthetente találkoztunk. A szervezők nagyon hozzáértő módon kovácsolták össze a csoportot. Minden alkalom elejére jutott egy jó háromnegyed órás beszélgetés, kellemes hangulatban, barátságos környezetben. Egy kávé vagy sütemény elfogyasztása közben mesélhettünk egymásnak az elmúlt hetek eseményeiről, a minket ért örömökről, esetleg nehézségekről, legyen az iskolai, munkahelyi vagy akár magánéleti. Mint írtam, új emberek társaságában nehezebben nyílok meg, de nem is kötelezett erre senki. Az mesélt, aki akart, arról, amiről csak kedve volt, és ha épp semmiről nem volt kedve beszélni, akkor nem beszélt. Semmiféle kötelező jellege nem volt a dolognak, ennek ellenére idővel mindenki nagyon szívesen megosztott valamit magáról, és figyelmesen hallgatott meg másokat is. Sokat gondolkodtam utólag azon, hogy ez mitől alakult ki, erre beszámolóm végén még visszatérek.

Beszélgetés és ráhangolódás után kezdődtek a közös játékok, gyakorlatok. Őszintén szólva első alkalommal fogalmam sem volt, mire számítsak, így kicsit talán aggódtam is, hogy meg tudok-e felelni annak, amit esetleg elvárnak tőlem.

Hamar kiderült viszont, hogy itt semmi egyéb elvárás nincs, mint a másikra figyelni, és kizárólag annyit kell magunkból adnunk, hogy közösen együtt tudjunk működni. Nagyon egyszerű dolgokra kell gondolni,amelyeknek hatását eleinte nem is értettem. Ilyen volt például, amikor egy egyszerű ritmushangszerrel zenéltünk, valaki kitalált egy ritmust, ezt kellett sorban utánoznunk, majd egy idő után valamelyikünk egy nagyon picit változtatott rajta, így már az új verzióban ment tovább a kör. Végül pedig egyszerre, mindenki önállóan játszott saját ritmushangszerén, de mivel ekkorra már megtanultuk figyelni mások hangjátékát, ebből nem valami iszonyatosan hangos, káoszos borzalom lett, hanem egy közös játék. Nem is gondoltam volna, de nagyon jól működött a dolog.

A kezdeti gyakorlatok közé tartozott az is, amikor a program helyszínén, egy tágas, akadályoktól mentes színházteremben mindenki egymaga sétált. Ez látássérültként nem is olyan egyszerű, mint elsőre tűnhet. Akadályok nem voltak ugyan előttünk, de mégis jó páran voltunk ugyanabban a teremben. A dolog lényege itt is az volt, hogy egymásra figyelve, a másik hangja alapján mindig tudjuk, van-e előttünk valaki, és ha szükséges, irányt váltsunk. Soha nem is történt a legkisebb baleset sem, tökéletesen megvalósult az együttműködés.

Tetszett a dolog nagyon, de még mindig ott motoszkált a gondolataimban, hogy mégis miért lesz valaki ettől nyitottabb?

Teltek a hetek, jó néhányszor találkoztunk, és észrevétlenül lettek ezek a találkák egyre könnyedebbek. Már nem idegenként tekintettünk egymásra, mindenkinek volt néhány jó szava a másikhoz, a gyakorlatok elvégzéséhez pedig már egyre kevesebb vezetői instrukcióra volt szükség. Lassanként magától kezdett menni minden. Talán ezért lehetett az, hogy más gyakorlatokat is szívesen végeztünk. A playback módszer lényege, hogy a kellő mértékű egymásra hangolódás után megpróbálunk érzéseket, érzelmeket is eljátszani, visszaadni. Ehhez elsőként szükség van egy mesélőre, aki valamilyen élményét néhány mondatban elmeséli, és elmondja, mit érzett az adott pillanatban. Bárki lehetett mesélő a csapatban, ha úgy érezte, mondanivalója van. Ahogy színésznek is állhatott bárki. A színészek feladata volt, hogy egy nagyon rövid, egynéhány másodperces jelenetben eljátssza, visszaadja a mesélő érzelmeit. Ez lehetett egy mosoly, egy elégedett sóhaj, fáradt nyújtózkodás és az ehhez tartozó arckifejezés, vagy bármi, attól függően, hogy miről szólt a mesélő története. Mindezt pedig a játékmester vezette.

Más esetben beszéddel fejeztük ki a mesélő érzelmeit.

Mindezek a gyakorlatok arra voltak jók, hogy eközben megtanuljuk, miként lehet a másikra figyelni, egy kipróbált módszertan szerint felépítve. Elsőként csak azt figyeljük, hogy a másik milyen ritmust játszik el, merre van, mit mond, később, hogy mik foglalkoztatják, minek örül, mi jelent számára nehézséget, vagy mi szomorítja el. A dolog pedig azért működik, mert nem csupán mi figyelünk másokra, hanem ránk is figyel mindenki. Játékos körülmények között tanuljuk meg megosztani, minek örülünk, mitől félünk, mit tartunk nehéznek vagy pihentetőnek. Így már semmi különleges nem volt abban, hogy a program vége felé jól tudtuk, hogy sokunknak jót tenne egy pár perces pihentető relaxáció, vagy akár egy kis masszírozás. Egyiknek sem volt akadálya.

Ekkorra kezdtem megérteni, miért lehet valaki egy ilyen élmény után magabiztosabb, nyitottabb.

Az egymásra figyelés kezdődhet akár ott is, hogy megfigyeljük, milyen ritmust kopog valaki egy kis hangszeren, és egészen odáig fejlődhet, hogy elfogadjuk örömét, bánatát, érzelmeinek kitárulkozását. Mindez pedig akkor teljesedik ki, ha eljátszáskor magunkénak érezzük ezeket az érzelmeket, hisz empatikusak leszünk a másik iránt, és kiderül, hogy noha minden ember különböző, nagyon sok dologban hasonlítunk egymásra. Mindenkinek vannak félelmei, nehezebb időszakai, kételyei, ugyanúgy, ahogy örülni, nevetni és felszabadulni is tud. És ha mások érzéseit és lelkét úgy fedezzük fel, hogy közben mi magunk is megnyílunk, akkor egy életre szóló tanulsággal szolgálhat egy ilyen program. Ha pedig ismerjük az emberi érzelmeket, kezelni is tudjuk azokat. Úrrá lehetünk otthoni konfliktusainkon, félelmeinken egy állásinterjú előtt, nehézségeinken az iskolában. Mert ugyanúgy vannak érzelmei más embereknek is, ahogy nekünk. Ezt tanította ez a program, amely egyszerű ritmuskopogtatásból valami egész mássá fejlődött. Szeretettel ajánlom a részvételt másoknak is!